Még a múlt héten szombaton este, a Szőlőskislaki Artista Iskola bemutatóján megfogadtam, lemegyek Pécsre a Fényfesztiválra, és meglepem a gyerekeket azzal, hogy felveszem ott a műsorukat. Nem szóltam róla senkinek, hogy meglepetés legyen. Gondoltam, egyúttal összekötöm a kellemest a hasznossal is, és lebonyolítok pár üzleti tárgyalást is a baranyai városban.

A tárgyalások után, még jóval az esti fények felkapcsolása előtt sikerült a belvárosban parkolóhelyet találni, majd belevágtunk, hogy lejárjuk a programok helyszíneit. Régen jártam Pécsett, így a kíváncsisághoz nem kevés nosztalgia is keveredett. Elérzékenyülve ácsorogtam az Elefántos ház előtt, ahol ottani tévés korszakomban jó pár csésze kávét elfogyasztottam.

A Széchenyi tér kezdő programjai elmaradtak, ezért sétával ütöttünk el egy órát. Betértünk az animációs kiállításra, ahol egy nagyon lelkes hölgy, a pécsi animációs stúdió maradványainak kezelője kalauzolt végig fiamat és engem, bemutatva, hogyan is készült egykor kézi technikával egy rajzfilm. Közben a Színház téren egy zenei kísérlet kezdődött, melyben a közönség soraiból jelentkezők karmesterként dirigálhattak egy zenekart. Mindegyik vállalkozónál más-más darab született, csak kár, hogy mindegyikből búbánatos tibeti csingi-lingi lett. Fiam szerint olyan volt, mint az indonéz zene, amiben órákig ütik a köcsögöket.

A Széchenyi térre visszatérve egy kerékpáros artista produkciót néztünk végig. Ebben egy jól izmolt, feltehetően spanyol srác emelgetett körbe-körbe kerekezve, elképesztő ügyességgel egy nagyjából 140 magas és kb. 40 kg-os lányt. Ezt látva az első gondolatom az volt, hogy itt a lánynak biztosan nagyon figyelnie kell a súlyára, mert 1-2 kg többlet már boríthatja a produkciót...

Az igazi attrakció azonban fél tíz után az épületekre ábrákat vetítő fények felkapcsolása volt. Minden helyszín más hangulat. A Jókai tér csipetnyi Afrika lett sejtelmes zenével és tábortűzzel. A Széchenyi téren az óceánok mélye, a Színház téren pedig mandalára emlékeztető ábrák mellett egyfajta goa zene. Mindehhez pedig hatalmas tömeg.

Ekkor már igyekeznünk kellett a Kossuth térre, ahol 10 órakor a kislaki gyerekek programja kezdődött. Gyorsan betoltam egy shake-et, hogy a vacsora is meglegyen, majd kamera elő. Közben a kis artisták is megérkeztek. Ráköszöntem Matildra, a művészeti vezetőre, aki láthatóan meglepődött, majd ennyit mondott:

"Na, ezt is megértünk, hogy ide is eljött..."

A Kossuth tér nem igazán a fesztivál központja, ezért a gyerekek készülődése közben lassan gyülekeztek a nézők, de végül félkörben megtelt a "nézőtér". A gyerekek nagyon ügyesek voltak, összeszedetten végrehajtották a Matild nénitől tanultakat. Egészen közelről nézhettem végig azt a kislányt, akivel a műsor kezdődött, és valami egészen elképesztő volt látni az arcán azt a mély koncentrálást, amivel pakolgatta felfelé a világító deszkákat, hogy aztán azokon guruljon ide-oda. Nagyszerű élmény volt! Komolyan mondom, még én is büszke voltam rájuk...