Egy idősebb kaposvári hölgy ismerősömmel beszélgettem arról, hogy mennyi folyadékot kell fogyasztani. Erre elmesélte nekem, hogy ha a városban van dolga, akkor órákig nem mer inni, mert sehol nincs nyilvános WC. Annak meg nem látja értelmét, hogy csak azért beüljön valahová egy ásványvízre, hogy használhassa a mosdót. Emiatt aztán sokszor a rosszul létig kiszárad mire hazaér.

Tapasztalataim szerint a probléma egyáltalán nem egyedi. Szinte bármerre járok az országban, az uniós pénzekből kemence forróságúra ki térkövezett, amúgy mutatósra felújított közterek közös jellemzője a nyilvános illemhely hiánya. Vagy egyáltalán nem épül, vagy tartósan zárva van. Igen tudom, hogy csak a gond van vele, mert ugye ha lenne, akkor üzemeltetni kellene, ami pedig munkával és vélhetően veszteséggel is jár. Egyszerűbb, ha nincs.

Egyébként, meggyőződésem szerint, a közterekre ezért nem kerül növényzet sem. A füvet nyírni kell, a fa meg lombot hullat. Ez a fránya természet mindig koszt és problémát csinál!

No, de mi legyen velünk emberekkel, akiket szintén kényszerít a szükség? Csökkentsük a bevitelt, hogy ne legyen kiadás, vagy boldogítsuk a vendéglátósokat, akik viszont nem közszolgáltatók, s ez nem is várható el tőlük. Pedig, látszólag a problémát teljesen az ő nyakukba akasztanák honatyáink. Csak azt nem tudom, hogy a képviselői lét egyúttal a természetes szükség alól is felmentést ad-e?

A dologra (kis és nagy egyaránt) a legelegánsabb megoldást Stuttgartban láttam, ahol mutatós, világító hirdetőoszlopnak álcázva, mint egy űrkapszula áll a legtöbb téren egy nyilvános illemhely. 50 cent bedobása után nyílik az ajtó, míg bentről kifelé gombnyomással szabadul az ember. Kilépés után az ajtó becsukódik, majd az eszköz fertőtleníti és mossa a belső teret és az ülőkét. Az oszlopon lévő világító reklámhely pedig jól értékesíthető.

Persze, így sem biztos, hogy nyereséges a szolgáltatás, de ahol még számít az ember, ott áldoznak erre is...